Erdélybe akarok menni, a testvéreinkkel lenni,
Ahhoz a folyton leomló várhoz, amit egy asszony halála átkoz.
A vágy akkor talált rám, mikor a legjobban kellett,
Mikor már idegenként ültem a barátaim mellett.
És most nem az a kérdés, hogy menjünk-e, hanem hogy mikor indulunk
Erdélybe.
Erdélybe akarok menni, a szilvafák alá ülni,
Elveszni a zenében, ahogy a hegedű sír a szélben.
A közöny börtönéből a szabadulásodat várom,
S az már itt van a levegőben, olyan közel, hogy szinte látom.
És most nem az a kérdés, hogy menjünk-e, hanem, hogy mikor indulunk.
Erdélyben – tudod, mindenem átalakul,
Erdélyben – még a régi is teljesen új,
Erdélyben – ha feszül az íjon a húr,
Csillagos éjen most is Csaba királyfi az úr.
Erdélyben – lassabban jár az idő,
Erdélyben – a magyar szó drágakő,
Erdélyben – ott van igazán értelme,
A kérdésnek: miért is maradjunk életben?
Trianonba akarok menni, a dolgokat a helyükre tenni,
Hogy lehessünk Nagyszalontán, családi körben eztán.
Hisz, amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad:
Kolozsvár, Pozsony, Zenta, Munkács, Udvarhely, Arad.
Mert hát: MAGYAROK LEHETÜNK EGYENKÉNT,
DE LEHETNÉNK EGYEK MIND,
MAGYARKÉNT!
